A 250 milliárdos elvonás hatásai

Másfél hónappal a 2011-es költségvetés életbelépése után a kormány szükségesnek vélte a központi kiadásoknál 250 milliárd forint zárolását, majd annak véglegesítését. Igazából a költségvetés első 3 hónapos hiányának ismeretében ebben semmi kivetnivaló nincs, összességében bölcs és előrelátó intézkedésről van szó, sugallja a kormány eltökéltségét a 3% alatti hiány mellett. Az illetékes miniszter megjegyzése azonban, hogy e szükséges intézkedéseknek sem az üzleti szférára, sem a lakosságra nincsenek kedvezőtlen hatásai, megjegyzésre ingerel.

Mindenekelőtt csábító kérdésfelvetésnek adódik, hogy milyen megalapozottságú is volt az a költségvetés, amely drámai külső és belső gazdasági történések nélkül is, sőt bizonyos biztató jelek mellett másfél hónap múltán komoly az eredeti hiány több mint 1/3-át kitevő kiigazításra szorul. Jelen észrevételeim arra irányulnak csupán, hogy piacgazdaságot feltételezve – igaz a hagyományos kereslet-kínálat összefüggések az új gazdaságpolitika hívei megközelítéseiben nálunk ma már nem érvényesülnek – a piac legnagyobb és döntő fontosságú szereplőjének, az állam keresletének 250 milliárd forintos csökkenése érintetlenül hagyhatja-e az üzleti és a lakossági szféra gazdasági helyzetét.

Függetlenül attól, hogy a magyar gazdaságpolitika szótárából a megszorítások töröltettek, de bárminek is kereszteljük a 250 milliárdos kiadáscsökkentést a közgazdasági álmoskönyvek szerint, az ilyen mértékű állami kereslet elmaradása közvetlenül és súlyosan érinti, mind az üzleti szféra piacát, a fizetőképes keresletet, mind a lakosság foglalkoztatási-, jövedelmi helyzetét. Mégpedig érezhetően rontja azokat. Különös tekintettel, hogy a 2010. évi 1,2%-os növekedés kizárólag az export kétszámjegyű bővülésével függ össze és még 2012-ben is az igen alacsony bázisú mezőgazdaság átlagos növekedési teljesítménye viheti 2% fölé. Tetszik, nem tetszik a 250 milliárd forintos állami kiadáscsökkentés, az éppen csak éledező belső keresletet fogja csökkenteni. Nem vitatva az állami kiadások mérséklésének indokoltságát, célszerűségét, ugyanakkor látni kell, hogy egyidejűleg szűkíti a dinamikus növekedés legfőbb akadályát képező belső keresletet. Ráadásul valószínűleg azon a területeken okoz növekedési és foglalkoztatási problémákat, amely területeken a kormány gazdaságunk feltámadását várja. A belső kereslet szűkösségétől szenvedő, a foglalkoztatásban, különösen pedig az alacsonyabb képzettségű munkaerő alkalmazásában kulcsfontosságú kis-és középvállalkozások fogják érezni leginkább a 250 milliárdos – nem tudom, minek nevezzem – egyébként racionális intézkedés kedvezőtlen hatásait. Normális körülmények között egyébként szóra sem méltó lenne a 250 milliárdos kiadáscsökkentést kísérő politikai célzatú kommunikáció, hiszen az érintettek érzik és tudják, hogy például a munkaerő piaci alap 16, a kutatási és technológiai alap 9, a fogyasztói árkiegészítés 10 milliárdos csökkentése stb. kiket és milyen vállalkozásokat érint jelentősen. Ami miatt mégis megjegyzésre késztet, hogy az eddigi gazdaságpolitikai intézkedések legtöbbjénél tetten érhető ez a sajátos megközelítés és kommunikáció. Eltúlozzák a várható pozitív hatásokat és elhallgatják a szükséges gazdaságpolitikai lépések várható kedvezőtlen hatásait. Uralkodóvá vált például az az általános vélekedés, hogy a piacgazdaságban érvényesülő összefüggések, meghatározottság, nálunk már nem érvényesülnek. Így például az államháztartás hiány csökkentésének, az eladósodottság mérséklésének kényszere nem igazán meghatározó a gazdasági növekedést illetően. Ha a megszorítások és a növekedés nálunk könnyűszerrel összeegyeztethető, akkor miért volt szükség hosszú hónapokra azon ügyködni, hogy a korábban vállalt hiány célkitűzés túllépését nyíltan vagy burkoltan az érintett szereplőkkel elfogadtassuk?

Politikailag, emberileg érthető és tiszteletreméltó az a minden intézkedésben tetten érhető kormányzati szándék, hogy a szükséges és halaszthatatlan változásokra – az államháztartási hiány és az adósságállomány csökkentése, a növekedés gyorsítása, a foglalkoztatás bővítése, hitelesek megsegítése stb. – olyan megoldásokat kell kimunkálni, amely minden érintett üzleti szereplő és társadalmi réteg számára csak előnyöket kínál. A rideg valóság azonban az, hogy a költségvetési hiány 3% alá mérséklése, a 80%-os eladósodottságunk ledolgozásának terheit a következő 2-3 évben valakiknek viselniük kell. „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?”