Elfekvőben

Év végén a magyar gazdaság helyzetét és a közeljövő kilátásait a reménytelenség jellemzi. A reménytelenség azonban nem annyira a változatlanul magas eladósodottságból, a költségvetés és a fizetőképesség bizonytalanságaiból, valamint a lassú, jövőre esetleg visszaeső növekedési kilátásokból fakad, hanem egyrészt abból, hogy a gazdaságpolitika nem hajlandó a valós gazdasági okokkal szembenézni, másrészt a csalhatatlanság mítoszának óvása miatt nem képes az eddigi nem hagyományos gazdaságpolitika átértékelésére és végül, hogy a politika az állam mindenhatóságát vallva irreális növekedési álmokat kerget.

 
Ami a valós gazdasági teljesítményeket illeti érdemes áttekinteni a rendszerváltás óta elért teljesítményünket. Az EU által közreadott vásárlóerő paritáson számított GDP adatok alapján 1990-2010 között a magyar gazdaság évi átlagban 1,4%-os növekedést produkált, szemben az EU27-ek 1,7%-val. Ugyanezen időszakban Szlovákia 3,1%, Lengyelország 3,7%, Csehország 1,7% és Románia 1,4%-ot teljesített. Bár a számok bizonyára vitathatók, de eléggé egyértelmű, hogy 1990-2010 között az EU27-ek átlagához gazdasági, jövedelmi felzárkózásunkról aligha beszélhetünk, viszont látványos leszakadás következett be a környező országokhoz viszonyítva. Bár Magyarország a rendszerváltás előtt leginkább „piacosított” gazdaság volt, mégis a ’90-es évek első felében a visszaesés nálunk jóval drámaibb volt, mint a legtöbb átalakuló országban. Ugyanez ismétlődik 2008-2011 között, a lassulás korábban, a 2009 évi visszaesés pedig jóval látványosabbra sikeredett.
 
A rendszerváltás és a 2008 végén induló pénzügyi-, gazdasági válság erőteljesebb volta már önmagában is válaszra váló kérdés, de a magyar gazdaság növekedési potenciáljára nézve komolyabb fejtörésnek tűnik, hogy 2000-2008 periódusában kedvező nemzetközi körülmények között az állam, a vállalatok, valamint a lakosság eladósodásának időszakában miért csak – nemzetközi összevetésben – szerénynek mondható 3,5-4%-os gazdasági növekedésre futotta. Úgy tűnik az általánosan hangoztatott tőkehiány önmagába nem elégséges magyarázó tényező, a magyar munkaerő „nagyszerűségével” kapcsolatos nemzeti önértékelés pedig, olyan ősrege, amelyet jó lenne mielőbb elfelejteni. Társadalmunk történelmi, szociális, kulturális, morális és a begyepesedett struktúrák stb. meghatározottságai, gazdasági teljesítményünk szerény alakulásában sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint azt sokan feltételezik. A jellemzővé vált kettős beszéd, pedig nem csak az eddigi növekedésünk legfőbb tényezőjét adó külföldi tőkét riasztja és a befektetési bizalmat ássa alá, hanem konzerválja, sőt gyakran erősíti azokat a társadalmi-, gazdasági viselkedési formákat, amelyek gyorsabb növekedésünk szűk keresztmetszetét adják.
 
Ami a magyaros, nem hagyományos gazdaságpolitikai intézkedéseket illeti, nincs abban semmi különös, hogy sajátos helyzetekben, sajátos megközelítésekre kerül sor. A probléma és a hatástalanság inkább abban van, hogy az olykor „ördögi” lépésekben nincs logika. Bizonyos intézkedéseknél a szokásos piaci reakciókkal számolnak, más esetekben ezeket nem veszik figyelembe és csak a közvélemény egyetértésére spekulálunk. Példaként említhető, hogy az ellenzéki pozícióból meghirdetett és vallott adócsökkentés és az egykulcsos adórendszer megvalósult azzal a kimondott és feltételezett céllal, hogy a növekedés és a fogyasztás beindulását hozza. A piacgazdaságra jellemző gazdasági hatások azonban nagyon sok tényező együttes eredőjeként értelmezendő és egy exporton alapuló, súlyosan eladósodott gazdaságban ez önmagában  növekedés gyorsulást aligha hozhat, de a költségvetés bevételi oldalát látványosan rontja. Ezzel szemben a bankrendszer lenullázásával csak a rövidtávú költségvetési hatásokat tartották szem előtt és nem vették figyelembe a piacgazdaságban szokásos következményeket, hogy a hitelezés befagyasztása a kívánatos növekedést lenullázza. Igazából tehát a gond nem csak a nem hagyományos intézkedésekkel van, hanem sokkal inkább a végiggondoltság hiányával. Az egymásnak feszülő, önmagában talán még érthető és elfogadható lépések azon túl, hogy a remélt kedvező hatásokat kölcsönösen kizárják, káoszt teremtenek, ami legfőbb táptalaja a nem piaci kínálat és keresleti viszonyok, valamint magatartások túlburjánzásának. Itt nem csak a szürke-fekete gazdaság erősödéséről van szó, hanem például az egymás rovására történő jövedelem szerzési praktikák felerősödéséről is, ahelyett, hogy az érintettek a nemzetgazdasági szintű jövedelmek növelésére koncentrálnának.
 
A nehezen megkerülendő csapda abban van, hogy a másfél éves gazdaságpolitika, a politikai cél és értékrendszerének hű lenyomata, így gazdaságpolitikai fordulat a politika módosulása nélkül aligha lehetséges. Mint ismeretes mások hitének, nézeteinek változtatása is embert próbáló feladat, de az igazán reménytelennek tűnő vállalkozás – amely ugyanakkor elengedhetetlenül fontos és igen sürgető lenne – önmagunk átértékelése.