Építsük Déva várát?

Kétségtelen, az építőipari lobbi fáradtságot nem kímélve minden lehetőséget megragadt, hogy a politikai döntéshozókat és a szélesebb közvéleményt megnyerje az építőipar leépülésének drámai mértékéről és az építőipari szakma közeli kimúlásáról. Úgy tűnik nem is eredménytelenül, hiszen a nem hivatalos információk szerint formálódik a már 2012-ben életbe lépő, új lakástámogatási, hitelezési rendszer.

Az építőipar és annak növekedési dinamikája minden országban fontos szerepet játszik a gazdasági konjunktúra alakulásában, de az sem vitatható, hogy a hazai épített környezetre, különösen pedig a lakásállományra nagyon ráférne egy erőteljesebb modernizáció. A probléma csak abban van, hogy az építőipari beruházások, a lakásépítés üteme nem jó szándék, még csak nem is politikai akarat kérdése, hanem a gazdasági fejlettség, a fizetőképes kereslet, az állam, a vállalkozások és a lakosság reális fizető-és hitelképessége által determinált.

Az építésben érdekelt szervezetek a Miniszterelnöknek írt nyílt levelében nem csak „érdemi és azonnali intézkedéseket”, hanem anyagi és erkölcsi elégtételt követelnek a tönkrement vállalkozások számára. Ha eltekintünk az ilyen felhívások szokásos túlzásaitól, az üzenet akkor is mellbevágó: állami szintű erkölcsi és anyagi elégtétel a tönkrement építőipari vállalkozásoknak nem csak képtelenség egy piacgazdaságban, de híven kifejezi az érintetteknek a piacgazdaságról vallott nézeteit. Nem lehet nem emlékeztetni az előző évtizedben folytatott gazdaságpolitika és ma a devizahitelesek és általában az építési hitelesek kilátástalanságában az építőiparban érdekeltek dicstelen szerepére. Bár a politika és a pénzügyi szféra felelőssége az eladósodási folyamatban aligha vitatható, de az építőipar nem csak haszonélvezője, de maga is legfőbb ösztönzője volt annak.

A gazdaság meghatározó szereplőinek valós fizető-és hitelképességét meghaladó építőipari kereslet az építőipar számára igen előnyös piacot teremtett. A műszakilag-gazdaságilag elfogadható és meglévő építőipari kapacitásokat messze meghaladó kereslet, egyrészt az építőipari árakat a valós értékeknél jóval magasabbra emelték, másrészt lehetővé tette az építőipari felkészültséggel nem rendelkező vállalkozások túlburjánzását, végül, komoly szerepet játszott abban is, hogy soklépcsős alvállalkozói rendszer épüljön ki. A mesterségesen feltornázott építőipari kereslet és a parttalan hitelezés táplálta az árak - tartalomtól független – növekedését, a minőségi szempontok háttérbe szorulását hozták. Ráadásul az alvállalkozói rendszer legalján lévő, a tényleges építési munkát elvégző vállalkozások, az esetek egy nem jelentéktelen részében még a megérdemelt járandóságukat sem kapták meg. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a fekete-szürke gazdaság legfőbb melegágya – a tevékenység sajátosságából is adódóan – az építőipar, így a költségvetés egyensúlyának romlásában is elévülhetetlen szerepet játszott. Mindezek fényében, az építőiparban érintetteknek aligha van alapjuk erkölcsi és anyagi elégtételt követelni. Inkább jogosan vethető fel, hogy a bankok felelőssége és a kormány által diktált kármentő szerepük mellett miért nem esik szó az építőipar tettestársi felelősségéről.

Ezek után nincs abban semmi különös, hogy az építőipar visszasírja az elmúlt évtized soha nem volt és remélhetőleg nem is lesz állapotokat. Csak remélhető, hogy a romeltakarításra kényszerített kormányzat nem lesz vevő az építőipar felvetésére. Csak hab a tortán: ismét a régi hamis lemez. Az állami lakásépítési támogatás ismételt beindulása a költségvetés bevételét legalább olyan mértékben növeli, mint az ezzel kapcsolatos esetleges kiadások. Az adott helyzetben egyrészt, egy szerény mértékű támogatás aligha hozhat az építőipar számára érdemi felépülést. Másrészt, elméletileg is hamis az a feltételezés: a következő években miután a belföldön felhasználható jövedelem inkább csökken, mint nő, így az esetlegesen növekvő lakásépítés csökkenti az egyéb keresletet és innen származó költségvetési bevételeket. És végül, miután az építőipar adó és járulék befizetési morálja enyhén szólva sem példaértékű, az építőipari kereslet esetleges bővítése igazából az építőipari vállalkozásokon túl senkinek sem érdeke.

Az irreálisan felturbózott építési boom legfőbb haszonélvezője az építőipar, különösen annak meghatározó szereplőik voltak. Az alvállalkozói piramis alján szereplő – a tényleges tevékenységet elvégzők – jogos járandóságának ki nem fizetésében is erősen érintettek. A tönkrementek anyagi kárpótlásának és erkölcsi elégtételének követelése és az építkezések költségvetés terhére történő ismételt élénkítése nehezen minősíthető hozzáállás. A szemfényvesztés egyértelmű, pestiesen szólva: ügyes.