Kutyaszorítóban

Tagadhatatlan, az új kormány nehéz és ellentmondásokkal terhes gazdasági helyzetben találja magát. Bár Magyarországon mindig „helyzet” van, de jelen esetben nemcsak a szokásos, ellenzéki pozícióban hangoztatott gazdaságpolitikai céloknak és törekvéseknek a tényleges lehetőségekkel való szembesítésével összefüggő átértékelésről van szó, de nem dramatizálható az örökölt gazdaság állapotának megítélése sem. Ugyanis amennyiben 5-6%-ra értékelődik a valós 2010. évi költségvetési hiány, úgy aligha számíthatunk a hitelnyújtók megértésére a további hiánynövekedést jelentő gazdaságpolitikai lépéseket illetően. A gazdasági csapda mögött tehát a kommunikáció csapdája is fenyeget.

Úgy tűnik, hogy a győztes csapaton belül megszólaló, a valós gazdasági helyzettel számoló vélekedésekkel szemben az ellenzéki pozícióban hangoztatott adócsökkentés álláspontja vált hivatalossá. A beharangozott 100 milliárd forintos adócsökkentés ugyan pontosan ma még nem meghatározható mértékben és módon érintheti a 2010.évi költségvetési hiányt, de az adott európai pénzügyi helyzetben a valószínűsített magasabb hiány önmagában is kedvezőtlen sávba taszíthatja Magyarország pénzügyi megítélését. Bár az 5-6%-ra becsült költségvetési hiány különösebben nem lenne feltűnő az EU27-ek között, de a közelmúlt történései ékesen bizonyítják, hogy a magyar gazdaság még mindig rendkívül sebezhető. Minden érdemleges külső és belső történésekre a magyar gazdaság jóval erőteljesebb kilengésekkel válaszol, mint a kiegyensúlyozottabb helyzetben lévő szomszédink.

Méltányolva az adócsökkentéshez kapcsolódó politikai és hitelességi szempontokat igazából nem is a 100 milliárdos adócsökkentés hordozza a beláthatatlan következményekkel járó veszélyeket. Függetlenül attól, hogy a győztes párt kötött-e, aláírt-e formalizált együttműködési megállapodást, de a szavazók többsége a megszorító intézkedésekkel méltánytalanul romló, korábbi gazdasági- jövedelmi helyzetének visszaszerzését, pozíciójának erősödését várja egyre türelmetlenebbül.

Figyelemmel kísérve a társadalom rétege, csoportja által megfogalmazott és deklarált igényeket, az új kormány, kellő eltökéltség nélkül, aligha ússza meg a 100 milliárdos adócsökkentéssel a felfokozott várakozásokat. Csak egyetlen példát említve: már a választások első fordulója után a lakásépítésben érdekelt lobbi nyilvánosságra hozta régóta dédelgetett álmát az évi 40.000 lakás felépítésére. Miután 2009-ben a mintegy 20.000 épített lakásra sincs fizetőképes kereslet, az érdekeltek nem titkolt szándéka, hogy „a szükséges és kívánatos” építési szintet a korábban érvényesített hathatós állami szerepvállalással kívánják elérni. Érdekes az érintettek részéről máris elfelejtődött, hogy a költségvetési hiány elfutása, az állam és a lakosság eladósodása többek között a reális fizetőképességgel és helyzettel nem számoló lakáspolitikát súlyos felelősség terheli. A lakásépítéssel kapcsolatos lobbit az sem különösebben zavarja, hogy a forint ismételt megingása után kényszerítő társadalmi igényként jelentkezik a bajbajutottak állami eszközökkel való megsegítése.

Nyilvánvaló, az ellenzékiségből néhány napja a kormány pozícióba került pártok nem lehetnek közömbösek a probléma iránt. Ugyanakkor a társadalmi érzékenység, a szociális felelősség elismerésre méltó követelménye látványosan ütközik a nemzetgazdaság alapvető érdekeivel, a hiány és az adósságállomány keretek közé szorításával. Félő, hogy a múlt ismétlődik. A költségvetési hiány és az adósságállomány növelésével sikerülhet ugyan a lakásépítés megduplázása, de egyben létrejön a maival közel azonos nagyságú hitelképtelen és állami támogatásra szoruló lakástulajdonosi réteg. Úgy látszik a tartós- adós és hitelcsapda a jövőben is zavartalanul működhet.

A társadalmi és az üzleti érdekcsoportok máris megfogalmazott elvárásai, az új gazdaságpolitikát illetően, önmagában is szétveszítheti a jelen szűkös mozgástér adta lehetőség és a távolabbi jövő célja közötti érzékeny egyensúlyt. Ezért függetlenül attól, hogy a költségvetési hiány számszerűen milyen nagyságú, egyrészt abból kellene kiindulni, hogy a globális pénzügyi és gazdasági krízis és a korábbi hibás gazdaságpolitika következtében a magyar gazdaság ma még mindig az „intenzív osztályon” van, gondos és szakszerű istápolásra szorul, másrészt gazdaságunknak nemcsak „szervi betegségei” vannak, hanem társadalmunk egészéhez hasonlóan morális, mentális problémák is gyötrik, így nemcsak gondos ”kezelésre” hanem – a szó tágabb értelmében – gyógyítani is kívánatos.