Nullszaldós játékok

A kormány intézkedései, de gyakran a vállalati javaslatok, elgondolások kapcsán is hangoztatják, hogy olyan beavatkozásokról van szó, amelyek minden érintett számára üdvösséget hoznak, nincs igazán vesztese vagy kárvallottja.

Ha abból az alapállásból indulunk ki, hogy a nemzetgazdaságban gyakorlatilag három meghatározó jövedelem-tulajdonos létezik: az állam, vállalkozások és a munkavállalók, akkor bármilyen intézkedés, amely a közöttük meglévő jövedelem-viszonyokat rendezi át és ebben valamelyik kedvezményezett, úgy rövidtávon „a szent hármasság” másik két szereplőjének valamelyike ugyanannyi hátrányt, veszteséget szenved el. Ezért mindenféle beavatkozás értékelésénél figyelembe kell venni, hogy önmagában és nemzetgazdasági kitekintésben, az adott intézkedés többletjövedelmet nem jelent, így a megítélés egyetlen és kizárólagos szempontja az lehet, hogy a jövedelem-tulajdonosok közötti átrendeződés milyen hatásokat indít el, milyen többlethozadék remélhető, amely már ténylegesen megnöveli a jövőbeni elosztható jövedelmeket. Mindezt azért érdemes előre bocsátani, mert a devizahitelesek megsegítését célzó akció indulásánál is az a szándék került hangoztatásra, hogy olyan megoldáson mesterkednek, amellyel minden érintett jól jár. A tényleges intézkedés életbelépésénél ez az indoklás már elhalványult, hiszen tagadhatatlanná vált, hogy a bajbajutottak megsegítése a hitelező bankok terhére történik.

Eltekintve, hogy a megszületett „megoldás” megfelel-e a piacgazdaságban évszázadokon át kiérlelt és az EU által is követett alapvető jogi követelményeknek, igazi problémák és súlyos következmények abból adódhatnak, hogy milyen hatásuk lesz a hosszabb távú gazdasági növekedésünkre és hozzájárul-e egy hihető kibontakozás feltételeinek megteremtéséhez.

Ami az ilyen fájdalmas, a társadalom szélesebb körét érintő ügyeknél felvetődő szolidaritás és méltányosság elvét illeti, érdemes elemezni az eddigi történésekről megjelent hivatalos tájékoztatót. A mintegy 30 ezer önerőből megvalósult rendezésből a hitelesek 40-45 milliárd forint „nyereséghez” jutottak. Az előzőekben kifejtettekből adódóan a hitelezők ennyit vagy ennél valamivel többet veszítettek. Ha ehhez hozzászámítom, hogy 2009-ig a forint hiteleseknél jóval kedvezőbb törlesztő részletek miatt milyen további – a hitelfelvétel időpontjától függő – nyereségre tettek szert, továbbá, hogy akarva, nem akarva jelentősen hozzájárultak adósságunk felduzzasztásához, a kockázati felárak veszélyes zónába kerüléséhez és gazdaságunk erőteljes leértékelődéséhez, akkor jogosan vetődik fel, hogy az intézkedés teljesíti-e a szolidaritás és a méltányosság elvét. Eddigiekben azok kaptak 1,5 millió forintnyi nemzeti ajándékot, akik az utólagosan tragikusnak minősíthető hazai pénzpolitika miatt az indulásnál is kedvezettek voltak. Az eddigi szabályok változatlansága esetén, akik képesek törleszteni és kivárni, remélhetik, hogy a hatalmilag kikényszerített forinthitelezés igénybevételével további előnyökhöz juthatnak. De mi lesz a ténylegesen bajba jutottak, fizetni képtelenek tömegével és ki fizeti a révészt?

A megsegíthetők körének további szélesítése pedig növekvő terheket jelent mindenekelőtt a hitelnyújtóknak, de ennél sokkal súlyosabb következményekkel járnak a magyar gazdaság egészére. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy az adósságállomány, a költségvetés adott és várható helyzetében a stagnáló gazdaságunk beindításának egyetlen még lehetséges eszközétől fosztjuk meg magunkat a bankrendszer lenullázásával, hanem hogy a devizahitelesek megsegítését szolgáló jelen beavatkozás rövid távon száz milliárdokkal mérsékelheti a kimutatott és belföldön felhasználó GDP-t. Várhatóan a devizahitelesek problémájának megoldása éves kitekintésben erőteljesebben mérsékli a GDP-t, mint az esetlegesen 1% körülire várható 2012-es gazdasági növekedés. Igaz, ez az okoskodás a nálunk már nem érvényes piacgazdaságban szokásos összefüggésekre és hatásokra épül.

Aligha vitatható azonban, hogy a devizahitelesek és az ország gazdasági problémájának kezelése egymástól elválaszthatatlan. A kormányzati szándék, útkeresés méltányolható ugyan, de az életbe léptetett rendszer a gondok megoldására nem alkalmas, ráadásul élezi gazdaságunk egyensúlyi helyzetét, végzetesen rontja a rövidtávú gazdasági növekedésünk esélyeit. Csak a gazdasági egyensúly helyreállítása és a tartós gazdasági növekedés beindulása kínál valós megoldásokat. Minden más mentési kísérlet, az a bizonyos lótetem, egyik utcából a másik utcába szállítása.