Rálátás 500 milliárdért?

A MOL-ban lévő orosz részvénycsomag állami kivásárlását, többféle indoklással magyarázták. A legfontosabb és politikai axiómának tekinthető ellátásbiztonság növelésén, az orosz függőség mérséklésén túl, továbbá azzal, hogy „jó üzlet” és végül az energia-szektor legfőbb kormányzati felelőse a jobb „rálátással” indokolta az állami tulajdonszerzést.

Természetesen egy ilyen nagyságrendű állami tulajdonszerzés különböző aspektusokból és nem csak gazdasági-pénzügyi megközelítésből értékelhetjük. Gazdaságpolitikai vonatkozása egyértelmű: a jelenlegi kormányzat hirdetett és a gyakorlatban egyre inkább érvényesítő alapelve, különösen az energia-szektorban, az állami szerepvállalás határozott erősítése, nem csak közvetetten – gazdasági környezet, jogi eszközök, szabályozás – hanem közvetlen tulajdonlással is. Ebben a politikai törekvésben nem másodlagos szerepet játszik a kormány és a szélesebb közvélemény multi és orosz ellenes beállítottsága. A nyélbeütött tranzakció tehát a politikai célkitűzésnek tökéletesen megfelel, beteljesíteni látszik azt. Nagy kérdés persze, hogy egyrészt az állam mindenhatóságának kiteljesítése kiállja-e a demokrácián alakuló piacgazdaság történelmi próbáját, másrészt az orosz fóbia, különösen az energia-szektor területén milyen következményekkel járhat például az annyira hangoztatott ellátásbiztonság, de különösen a jövőbeni gazdasági kapcsolatok kívánatos kibontakoztatása szempontjából. Az oroszok kivásárlása különösen groteszknek tűnik a legfrissebb hírek fényében: a német koalíciós pártok célszerűnek, és a német energia-ellátás biztonsága szempontjából kívánatosnak ítélik, hogy a GAZPROM részesedést szerezzen a német energiaóriás E.ON-ban. Érdekes nálunk „a béna kacsa” pozíciójában vergődő orosz részvényes súlyos ellátásbiztonsági kockázatot jelentett, amelynek megszüntetése a 80%-os eladósodottsággal küzdő ország elsődleges érdekének ítéltetett.

Jó üzlet-e a MOL részvény vásárlása? Igen, minden jel szerint a MOL perspektivikus befektetésnek ígérkezik, azonban a közgazdasági álmoskönyvek szerint, a hitelből történő részvényvásárlás több mint „istenkísértés”. Jelen esetben pedig sajnos az ország súlyos adóssággal terhelt és bármilyen csalafintán oldjuk is meg az 500 milliárd feletti kifizetést, ez az összeg valahol hiányozni fog. Különös tekintettel arra, hogy a második félévben, majd 2012-ben jelentős törlesztéseket kell teljesítenünk a krízis idején felvett hitelek tekintetében. A részvény vásárlására fordított összeg miatt valószínűleg újabb külső hitelek felvételére vagy növekvő belső sarc kivetésére kerülhet sor. A közel 2 milliárd eurós többlethitel nem javítja az egyébként is nagy kockázati felárakkal megszerezhető hitelek hazai költségeit. Ha az elmúlt évekhez hasonlóan a MOL középtávon – a terjeszkedés tőkeigénye miatt – továbbra sem fizet osztalékot, akkor az üzlet nem igazán javítja a szűkebben vett állam gazdasági-pénzügyi helyzetét, inkább ellenkezőleg. Rövid és középtávon tehát az állam számára nem tűnik bomba üzletnek már csak azért sem, mert a MOL regionális terjeszkedését az 500 milliárd kiadása nélkül is az állam közvetlen és közvetett eszközök tárházával segíthetné. Sőt ahogyan az OMV korábbi esetében az állami tulajdonlás itthon éppen a legfőbb kifogás volt, az OMV nem teljesen tisztának minősített törekvéseivel szemben, ami megismétlődhet a MOL esetében is. Az ország adott pénzügyi helyzetében, az ígéretes MOL-részvény vásárlása jelentősen nehezíti az egyébként sem könnyű finanszírozási gondokat és azok költségeit, miközben állami többletbevétel magától a tranzakciótól nem igazán várható.

Végezetül gazdaságilag nehéz mit kezdeni az olyan értékeléssel, hogy az javítja az állam, a kormány rálátását a kőolaj-szektorra. Egyrészt, mert függetlenül a közvetlen tulajdonosi szereptől az állami irányításnak minden eszköze megvan a szükséges és valós információk megszerzésére, ha valami mégis hiányozna, nem kell 500 milliárdot befektetni, viszonylag egyszerűen és olcsón megszerezheti; másrészt például a gáz-szektor újraszabályozásához nem volt szükség rálátásra, mert valószínűleg a valós viszonyok ismerete inkább zavarta volna a politikai indíttatású megközelítést.

A vitatható gazdaságpolitikai célok „kerül, amibe kerül” típusú teljesítéséhez, az értelmezhetetlen jobb rálátás érdekében eszközölt 500 milliárdos befektetés a gazdaság adott helyzetében irreálisnak tűnik, az indokoltál és a szükségesnél is nagyobb nemzeti áldozattal jár, miközben súlyos aggodalmakat táplál a hazai olaj-szektor piaci működését illetően.